A Férfinak valaki azt mondta egyszer, hogy hatalma van az emberek felett, de, mivel nem volt benne igazi hatalomvágy, sokáig nem is foglalkozott ezzel. Aztán eljött a nap, amikor elege lett abból, hogy mindenki csak felette uralkodik, és tett egy próbát.

Bement egy nagy szállodába, amelynek hallja zsúfolásig telt érkező és elutazás előtt álló emberekkel, de mivel éppen vacsoraidő volt, itt vonultak át az ebédlő felé is. Ő pedig egyszerűen megállt háttal a recepciónak, és közölte, hogy mostantól kezdve mindenki az ő foglya, és csak akkor mozdulhatnak meg, ha ő is úgy akarja. Ha nem, akkor akár órákig mozdulatlanságban tarthatja őket. Csodák csodájára mindenki megmerevedett, voltak néhányan, akik még megpróbáltak valamilyen kényelmesebb pozitúrát felvenni, de a Férfi haragos tekintetére ők is beálltak.

A Férfi egy ideig jól szórakozott ezen, de aztán úgy érezte, nem bírja a végtelenségig így tartani túszait, erősítés után kellene néznie. Kiadta a parancsot, hogy senki sem mozdulhat meg, amíg vissza nem tér, és elindult felkeresni azt az embert, aki azt mondta neki, hogy hatalma van az emberek felett.

Kérdezgette az utcán, hogy nem ismerik-e azt az egyént, és mindenki tudta kiről van szó, és szívesen útbaigazították. Az utolsó, akit megkérdezett, egy fiatal nő volt, ő egyenesen felajánlotta, hogy elvezeti hozzá. „Nálam lakik” – mondta, és egy lepusztult, csigalépcsős bérházba vezette, a legfelső, már-már padlásszerű emeletre, ahol a lakás ajtajára nagy kék betűkkel ez volt írva: JÉZUS SEGÍT NEKED. Odabent már ott ült a keresett ember. „Kit szedtél fel már megint?” – kérdezte dühösen a Nőtől és kezdte kifűzni szögekkel kivert nadrágszíját. A Nő válasz helyett mosolyogva vetkőzni kezdett, mire a keresett ember átadta a szíjat a jövevénynek. Ő azonban a Nő vakítóan fehér teste láttán rögvest elhajította az eszközt, és kirohant a házból. Alig találta meg az utat vissza a szállodába, de már messziről hallotta, hogy odabent mindenki mozog és zajong. Elhatározta, hogy egyenként végez az engedetlenekkel, csak azt nem tudta még, hogy milyen eszközzel, mert fegyvere nem volt.

Amikor belépett a hallba, mindenki ott állt-ült mereven, kivéve azt a nőt, aki előzőleg becsalta a külvárosi házba. A Nő most is meztelen volt, és harsány nevetés közepette nyújtotta a szíjat a Férfinak. „Sokan vagyunk. Talán csak eltalálsz valakit” – mondta neki gúnyosan. A Férfi azonban csak azt érezte, hogy a tér megmerevedik körülötte, akárcsak a többiek körül, és egyedül a Nő jár-kel körülöttük szabadon, mintha senki más nem is élne. Szerette volna csak egy pillanatra azt érezni, hogy a Nőnek hatalma van őfelette és megszabadítja ettől a szörnyű állapottól, hogy kezdhesse újra a játékot, de arra sem maradt ereje, hogy kinyissa a száját…

A Férfi a színházi büfénél pillantotta meg a miniszterelnököt, aki néhány méterrel előtte állt a sorban, ráadásul gyűlölt multinacionális üdítőitalt vásárolt - hősünk szemében ezzel csak növelte bűnlajstromát.

A miniszterelnök teljesen védtelennek látszott. Különösen a feje.

A Férfinak, aki gondolatban már rabolt ki félig alvó biztonsági őr láttán bankfiókot és postahivatalt, aki már elképzelt tökéletes gyilkosságot, úgy érezte, most lehetne végezni ezzel az emberrel. A színház bejáratánál nem volt semmilyen ellenőrzés, sem fémdetektoros, sem motozásos, semmi jel nem is mutatott arra, hogy a miniszterelnök is itt van. Csak egyet kellene lépnie, ha lenne a zsebében egy pisztoly, és puff.  Persze minden bizonnyal azonnal tízen tepernék földre és agyonvernék, mert az lehetetlen, hogy egy ilyen nagy ember csak egyedül megy színházba, de legalább bekerülne a történelembe. Mint sok más merénylő. Ő sem lenne alávalóbb a többinél. Hérosztratosz nevét is megőrizte az utókor, minden igyekezet és tilalom ellenére.

Mindeközben a miniszterelnök, aki nem sejtette, hogy tőle néhány méterre egy embernek milyen gondolatai támadtak vele kapcsolatban, kedélyesen beszélgetett valakivel, aki egyáltalán nem látszott testőrnek, kedélyesen kortyolgatta gyűlölt multinacionális üdítőitalát, és ahogy kiállt a sorból, még inkább hozzáférhetővé vált.

A Férfinak azonban természetesen nem volt fegyvere. Gyűlölte az erőszakot, amióta több mint három és fél évtizede leszerelt, magát fegyvermentes övezetté nyilvánította, gyermekeinek még játékpisztolyt sem vett soha. És közben furcsa tisztelet kezdett kialakulni benne a miniszterelnök iránt: milyen bátor, hogy így kiteszi magát mindenféle veszélynek ebben a tömegben. Pedig az is lehet, hogy ott lapul az elegáns közönség soraiban egy valódi merénylő, aki nemcsak agyban hősködik, hanem tettekre is kész.

A Férfi tett egy kört és néhány perccel később ismét megpillantotta a miniszterelnököt, amint ugyanolyan kedélyesen beszélget, mint korábban, és körülötte egy legalább 2 méter sugarú kör tátongott.

Védtelenebb volt, mint valaha.

A Férfi ekkor vette észre, hogy senki nem nézett e kör felé, az emberek még csak apró jeleket sem adtak egymásnak, hogy „láttad?”, „itt a miniszterelnök”. Pedig ennél kisebb hírességeket sem hagynak figyelmen kívül. Mintha egy láthatatlanná tevő búra borult volna rá, amely jobban védte száz kommandósnál.

A Férfi hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy egyáltalán őt látja-e. Vagy csupán egy lidérces álom volt, amelyet valaki azért küldött rá, hogy elrontsa az estéjét.

Két napja nem tudok felmenni egy olyan honlapra, amelynek rendszeresen dolgozom. De csak arra az egyre. Számítógép-bubusok egész sora áll értetlenül a probléma előtt. Ezzel szemben valaki belépett az én nevemben a Facebook üzenőfalamra. A kettő között megjelent egy gasztrómagazin, amelynek elvileg az egyik szerkesztője vagyok, de e szám megjelenéséről nem értesítettek, és nem is dolgoztam bele, mert úgy tudtam, hogy kimarad egy hónap.

A freeblog-oldalaimnak elromlott a statisztikai számlálója. Vezetékes telefonomban gyanús kattanásokat hallok. Valaki háromszor csengetett délután és kérdésemre, hogy ki az, mind a három alkalommal csak annyit válaszolt: kezitcsókolom…

24 órán belül háromszor haraptam bele a számba belülről. Úgy kell nekem, miért van az én koromban még meg az összes fogam.

Egy pincérnő törzsvendégként üdvözölt egy kávézóban, ahová néhány hónapja üzleti tárgyalásra járok. Egymás nevét nem tudjuk, nem is fogjuk. A metróban egy csodás, vörös hajú, porcelánbőrű, rózsaszín tenyerű nő ült le velem szemben, folyton felnéztem rá a könyvemből, és egyre riadtabb lett, míg végül sietős léptekkel leszállt. Talán tőlem rémült meg?

Este Eric Clapton és Buddy Guy hangjai mellett aludtunk el. A rigó pontban hajnali ötkor szólalt meg az ablakunk alatt. Reggeli ölelésünk után reggeli kávénk mellett Életem Stephen Hawkingot idézett, én pedig Jack Kerouacot. Először fordult elő, hogy az óravázlatomat nem tudtam végigvinni a főiskolai előadásom, mert elsztoriztam az időt. Így jár, aki mögött már komoly múlt áll…

Rájöttem, hogy FJ magyar rádiós sztár tényleg hasonlít Lou Reedre, csak még nála is csúnyább. Rájöttem, hogy mi a furcsa egyik kedvenc tanítványomban: nem illenek vörösre festett körmei nagy barna őzikeszeméhez. Ilyen szeme volt Davy Jones-nak, a Monkees frontemberének, akinek a halálhíre aznap érkezett. Még aznap meghalt Lucio Dalla is, aki legalább olyan volt az olaszoknak, mint nekünk Presser Gábor, ha nem nagyobb.

24 órán belül nyolcszor szálltam tömegközlekedési eszközre, de csak négyszer kezeltem jegyet. A megállókban kikerültem két hajléktalant és két jehovistát. Aznap volt a 60. nap, amikor nem ettem húst.

A tisztánlátást nem mérik dioptriával. De szavakkal és hirdetésekkel sem.

Elménk és álmaink színesben látják azt is, ami fekete-fehérben jelenik meg. És nem mindig jövünk rá, hogy a fekete-fehér számtalan árnyalata megmutatja mindazokat az igazságokat is, amelyeket eltakar a színek káprázata.

A dolgok a világon végtelenek, a mi dolgaink a világon végesek, és amikor közelítünk a végtelen végpontjához, az mind távolabb kerül tőlünk. De rajtunk áll, hogy e távolságot a lehetséges legkisebbre zsugorítsuk.

A lélek a rendje mindennek. Korábban sokszor órákig kerestem valamit könyv- vagy lemeztáramban, ami az adott pillanatban nagyon fontos lett volna, és mégsem találtam. Mostanában pedig csak ránézek a polcra és ott van előttem, amire szükségem van, mintha kiviláglana a többi közül. Sőt, olyan is volt már, hogy miután egy könyvet egész reggel kerestem az egyik szobában, néhány órával később bementem a másikba, és kivettem a polcról anélkül, hogy odanéztem volna.

Ha minden angyal kipróbálná a halandóságot, nem akarnának többé beavatkozni az emberek életébe. De lehet, hogy többen hinnének bennük.

Ködös, párás vidék, ködbe burkolt panzió. Alatta sötéten gomolygó, alig fodrozódó, mocsaras víz. Két férfi merül bele csaknem nyakig, az egyik hosszas előadást tart arról, hogy miként élnek meg itt a rovarok és a madarak, hogyan élesedik egyre inkább a küzdelem a létért. A másik, aki mindig bele tudta magát élni a rendkívüli helyzetekbe, kezével, szájával kapkod a felette szálló rovarok, lepkék után, és néha sikerül is egyet-egyet elkapnia. Közben azért nem felejti el, hogy ember, és lába alatt biztos talajt próbál keresni, ami természetesen nincsen, de nem is húzza le a mélybe az ingovány, ahogyan az normális körülmények között történne.

A mocsár felett tető, amely alá alig szűrődik be valami fény. Nem világos, hogy a tető mesterséges építmény, vagy pedig a sűrű növényzet állt-e össze.

Társa figyelmezteti a békákat utánzó férfit, hogy ideje lenne indulniuk. Úszni kezdenek kifelé, amikor az utóbbi azt érzi, hogy valaki belekapaszkodik a vállába, vontatja magát egészen addig, amíg kiérnek a szabad levegőre, aztán leválik róla, megköszöni a segítséget, majd  erős karcsapásokkal eltávolodik tőlük. Nem látják, hogy partot ért-e. „Az idén már négyen vesztek bele a mocsárba. Ő volt az egyik” – mondja a vezető férfi, aki előbb ér ki a partra és már egy lépcsőn állva biztatja társát.

Úgy érzik, inni kellene valamit erre a nagy ijedtségre. Úgy, ahogy vannak, csuromvizesen bemennek egy szálloda bárjának üres különtermébe, a vezető benyúl egy szekrénybe, valami töményet vesz elő és tölt. Már-már gondtalanul iszogatnak, amikor megjelenik egy nagy darab, erőszakos férfi és számon kéri tőlük legújabb parancsát, amit nem teljesítettek. Mintha a mocsárból kimenekült férfiról lenne szó. A „főnök” előbb eléjük tesz egy-egy számlát, amelyen tartozásukat vezeti, és rögtön hozzáírja a mostani italt, majd behívja a vezetőt egy külön szobába.

Néhány perc múlva a vezető véresre verve támolyog ki és csak annyit mond társának, hogy keresse meg a szálloda kereskedelmi igazgatóját, akiről csak annyit tud, hogy nő. Barátja elindul az útvesztő-szerű épületben, szinte minden termében bál vagy fogadás van, végül akad egy, ahol csak nők vannak egy asztal körül, egyik szebb, mint a másik, és amikor megkérdezi tőlük, hogy melyikük az igazgató asszony, egyszerre kiált fel valamennyi, és hiába kéri őket, ne vicceljek, mert emberéletről van szó….

1.

Tárgyalóasztal egy nagy üres teremben. Velem szemben egy felhajtott gallérú alak, akinek a feje helyén fényes üveg (vagy vas-)golyó. „Itt az összes tartozásom” – mondja teljesen emberi hangon, majd szó szerint hozzám vág két vaskos  bankóköteget, amelyek széthullanak zuhanás közben, de valamennyi bankó végül leszáll körülöttem, és gyűrűszerűen körbevesznek.

2.

Vásárlásból térek haza és próbálok bepakolni a hűtőszekrénybe. Nem könnyű, mivel eléggé tele van, pontosan nincsen semmi rendszer a polcokon, így igyekszem helyet csinálni az új élelmiszereknek. Ekkor zuhanást hallok és látom, hogy  a felső polcról az alsó zöldségtartóig záporoznak lefelé a legkülönbözőbb gombafajták: csiperkék, laskák, rókagombák, végül méretes vargányák. Nem tudom, hogy kerültek oda, és csak hullanak megállíthatatlanul és az alsó rekesz mégsem telik meg.

3.

Barátom és üzlettársam hív, hogy menjek vele sportolni. Szívesen követem, csakhogy szinte percenként vált újabb sportágra. Utoljára korcsolyázni kezd, de mire felcsatolnám én is a korcsolyámat, már éppen fakutyával kel át a befagyott jégen a Dunán, de csakis olyan ösvényeken tolja magát, ahol még csordogál a víz. Én gyalog indulok utána, a víz kristálytiszta, és olyan, mintha sodrása sem lenne.

1.

A hórihorgas filmsztár, magát egy méreten aluli Surda-kalappal álcázva, bevette magát egy szupermarket újságos gondolájába és komótosan végiglapozta az összes bulvárlapot és magazint. Kereste, hogy mit írtak róla, kit kell aznap leütnie. De egy sor sem jelent meg róla. Közben lopva körbe-körbe nézett, hátha meglát egy újságíró-jellegű egyént, aki majd címlapra teszi, hogy olyan smucig, hogy még az újságokat is csak helyben olvassa. De nem volt senki az üzletben, aki firkásznak látszott volna. Végső kétségbeesésében vett egy nézeteivel teljesen ellentétes politikai napilapot. A vevők azonban az áremelésekkel és az akcókkal, valamint egy kedves pénztárosnő egészségi állapotával voltak elfoglalva.

2.

A Férfi és a Nő beültek egy hatalmas pláza hatalmas mozitermébe. Ők érkeztek elsőnek, mert sehonnan sem szerettek elkésni. Pontosan a nézőtér mértani középpontjában foglaltak helyet, mert úgy gondolták, onnan látnak a legjobban. Hamarosan áradni kezdett a tömeg, és körülvette őket. Arcokat nem láttak, csupán azt, hogy mindenkinél egy óriási zacskó popcorn és egy nagy műanyag üdítős pohár van. A film csak nem akart kezdődni és egy idő után a Férfi és a Nő azt vette észre, hogy a vászon helyett minden tekintet rájuk szegeződik. Ők voltak ugyanis az egyetlenek, akiknél nem volt sem popcorn, sem üdítős pohár. Érezték, hogy menekülniük kell. Annak ellenére, hogy a sor közepén ültek, semmi nehézségbe ne ütközött, hogy kijussanak. Mintha nem is léteztek volna a bent ülők számára. Amikor kiértek a vetítő teremből, elindultak arra, amerre a kijáratot vélték megtalálni. Próbálták felidézni a hatalmas pláza végeláthatatlan folyosóinak kirakatait, de valamennyi vitrin üresen tátongott és eltűntek a jelző feliratok is.

1.

Egy szerkesztőségbe tévedek, amely emlékeztet az utolsóra, ahová minden nap be kellett járnom, és ugyanaz az ember is a főnök, aki miatt el kellett jönnöm. De a stáb sokkal nagyobb, mint volt, és egy sor volt kolléga nyomul egyetlen kis szobában, olyanok, akiknek távolléte egyáltalán nem hiányzik. Mégis ők akarnak nekem gyűjtést rendezni, meleg ételtől WC-papírig, arra hivatkozva, hogy valami életmű-kiállításra készülök. Eddig eszembe sem volt, de most már csakazértis megcsinálom, bár még korai, hiszen élek és nem is óhajtok életemben klasszikussá válni.

2.

Egy ismeretlen lány csenget be hozzám először azzal a szöveggel, hogy egy politikai kutatóintézet munkatársa és egy közvélemény-kutatásba akar bevonni, miután már úgy is többször sérelmeztem, hogy a kutya sem kíváncsi a véleményemre. Aztán, miután vége a felmérésnek, azzal a szöveggel jön, hogy tehetséges novellistának tartják, de neve nincsen és szeretne velem közösen könyvet írni, hogy kiadhassák. Miután látja, hogy kezdem kételkedni benne, megpróbálja beadni nekem, hogy egy régi tanítványa vagyok, de biztosan nem emlékszem rá – valóban nem – és azért jött hozzám, mert mindenki elől menekül és csakis bennem van minden reménye, hogy el tudom őt néhány napra rejteni. Ez már kezd sok lenni nekem, de mire kinyögném, hogy tulajdonképpen mit akar tőlem, egyetlen mozdulattal megszabadul az összes ruhájától, és közli, hogy egy olyan férfinak tartogatta a szüzességét, aki ennyire türelmes hozzá és mindent elhisz neki. Amikor azonban meglátja a tekintetemet, megrémül, hogy egy szavát sem hiszem, és mi lesz, ha kiderül, hogy mégsem szűz? Mivel érzi, hogy iszonyú dühös vagyok rá, hogy csak az időmet rabolja, és már valami szörnyű büntetésen töröm a fejem, elrohan úgy, ahogy van, meztelenül. Utána dobom a ruháit az ablakon, odalent a lány sebtében felöltözik, megigazítja magát és bemegy egy másik lépcsőházba. Csak ekkor jut eszembe, hogy vajon mit  kezd a kitöltött kérdőívemmel, rajta őszinte nézeteimnek bizonyítékával?

3.

Ismét egy szerkesztőség, ismét rengeteg régi kolléga, akik közül többen már halottak, de itt erejük teljében van. Egy kiáltványt hordoz körbe az egyikük, akik éppen akkor halt meg, amikor engem elküldtek onnan sok-sok év után, de lelkünkre köti, hogy csak olyan írja alá, aki ma is  benne van a médiában. Magyarázom, hogy én ma is benne vagyok a médiában, még ha nem is a legnagyobb körforgásban, de hamarosan ez sokkal fontosabb körforgás lesz, mint amiben ők valaha voltak, de elutasítja érvelésemet. Ellenben kéri, hogy írjam alá a kiáltványt egy volt kolléga nevében, aki már évek óta kómában van, amit végképp nem értek, mert az illető létezik ugyan, de soha nem volt a kollégánk, és tudtommal él és virul…

Egy arab országból igyekszünk haza Életemmel, de elveszítjük egymást a szálloda útvesztőiben. Nem aggódom, mert Párom nagyon jól feltalálja magát az arabok között és tudom, hogy indulásra ott lesz, én is leintek egy taxist, akit éppen egy szőnyegen találok a helyiek dámaszerű játékát űzve, nem is kérdezi, hogy hová kell vinnie, csak megy magától. Egy idő után azonban kezdek gyanút fogni, mert – bár már sokszor jártam errefelé – egyáltalán nem tűnik ismerősnek sem az út, sem pedig a repülőtérnek mondott hatalmas betonépület. A taxis letesz, még a fuvardíjat sem várja meg, elhajt.

Bent mozgójárdák mennek fel és le, rajta rezzenéstelen emberek állnak, fogalmam sincs, hol vagyok. Aztán az épület kiürül, se híre, se hamva repülőknek.

Kimegyek az épületből és egy országúton találom magam, kint a sivatagban. Egy teherautó közeledik. Leintem, a platón ott ül Exem, akiről egy időben az a hír járta, hogy ebbe az országba költözik. Nagyon megörül nekem, hiszen régen látott, és minden szavából az sugárzik, hogy legszívesebben visszajönne hozzám. Én azonban azt próbálom benne erősíteni, hogy már ezerszer bebizonyosodott, hogy a mi történetünk véget ért, és hogy neki sem kellene már visszanéznie, én megtaláltam a boldogságomat, most rajta sor.

Közben megérkezünk egy oázis-szerű helyre, ahol egy hatalmas kiállításba csöppenünk, nem tudom valójában, hogy mi ez, mert a bejáratnál egy dicsőségtáblán fiaim futball-sikereit ecsetelik, odébb mozitörténetet láthatunk, de különböző természettudományos előadások is vannak, amelyek szónokai egymás szavába vágnak. Mindenki kap egy fényképes  mágneskártyát, amin már eleve rajta van a fotója. Soha ilyen jó igazolványképet még nem csináltak rólam. Exem is eltűnik a forgatagban, de még odaveti, hogy bármikor feljöhet hozzám, ha akar, a nemleges választ sem várja meg. A mozi felé indulok, közben észreveszem, hogy elvesztettem a kártyámat, anélkül kimenni sem tudok. Egy ismeretlen fiatal nő fordul hozzám, azt mondták neki, hogy én vagyok a talált tárgyak illetékese, ő is elvesztette a kártyáját, kéri vissza. Szabadkozni sincs erőm, elkezdem keresni a két kártyát. Végül egy magas, idősebb úriember lobogtatja meg mind a kettőt.

Elindulok a kijárat felé, teljesen elveszve, amikor megpillantom Édesemet. Boldogan átöleljük egymást, és ahogy az ölelés után körülnézünk, látjuk, hogy kedvenc arab országunk jól ismert repülőterén vagyunk és elindulunk indulás előtti utolsó törökkávénkért.

Egy új amerikai kutatás szerint az embernek 45 éves kora után kezd leépülni az agya. Ehhez képest én egyetemista korom óta éppen az elmúlt egy évtizedemben tanultam a legtöbbet, nyíltak meg előttem a kreativitás új útjai. Életem 56. évében sem szűnt meg a tudásvágyam, és befogadóképességem sem csökkent. Igaz, hogy már néhai anyai nagyanyám is megmondta, hogy én mindent fordítva csinálok. Legalább ennyi előnyöm származik a balkezességemből.
Még soha nem sikerült tetten érnem a mély álomba zuhanás pillanatát, csupán a félálomét, amikor még érzékelem a külvilágot. Ellenben meditációim során már gyakran tudatában vagyok annak, hogy mikor lépek át egy-egy dimenzióhatárt. Csupán azt nem tudom még, hogy ez a dimenzió felettem vagy alattam van-e.
Mostanában fiatal íróinknál divattá vált, hogy novelláikban nemet váltanak, és úgy kezdenek írni a másik nem nevében, ahogyan eredeti nemük látja a másikat. A teljes empátiára úgyis képtelen a másik fél, és éppen ez a szép és rejtélyes a nemek harcában. Akkor minek ezzel játszani?
A feloldhatatlan konfliktusokat a hollywoodi forgatókönyvírók az egyik szereplő megrázó halálával oldják meg. Csakhogy az élet sokkal bonyolultabb annál, hogy a halál kibogozza az összekuszálódott szálakat.
A tudás hatalom. Csak sajnos erről elfelejtették értesíteni az ostoba hatalmasokat.