A Férfi egyre gyakrabban érezte úgy, hogy mintha hiányozna valami irányadó az életéből. Nem félt az ismeretlentől, de mégis szerette tudni, hogy mit miért tesz, hová megy, kikkel találkozik. És az utóbbi időben állandóan hiányzott neki egy láncszem ahhoz, hogy az, ami éppen benne volt, összeálljon egy képpé.
Beszállt egy gépkocsiba két másik férfi mellé, akik régi kollégáknak mondták magukat, de nem emlékezett a nevükre. Az egyiknek – aki úgy nézett ki sűrű szakállával, szakadt öltözékével, mint egy kiérdemesült aranyásó – rémlett az arca, csak azt nem tudta, honnan. Valahová a határon túlra kellett illegális holmikat vinni, a határőr láthatóan rutinszerűen vette el a baksist, de nem derült ki számára, hogy kiknek, mit és mi célból. Mindenesetre a két volt kolléga meg volt vele elégedve.
Később beköltözött egy kollégiumba, amelyről nem tudta, hogy diák- vagy öregotthon, esetleg egy liberális szellemű bolondokháza, csupán egyetlen arcot ismert fel, aki egy aggastyán versmondó színészre hasonlított, de amikor idézte neki egyik kedvenc versét, az öreg értetlenül tekintett rá.
Hazafelé ment, régi gimnáziumának udvarában találta magát, amelyet a valósággal ellentétben füvesítettek, ahol csodás mosollyal fogadta őt egy fiatal lány és az egyik falnál csókolózni kezdtek. Körülöttük a fűben, a fák mellett sokan szeretkeztek. A lány hamarosan felhúzta magán piros blúzát, felkínálva hűvös melleit a Férfinak, majd lehúzta a földre, hogy egymáséi legyenek. „Kíváncsi vagyok, mikor írja meg majd ezt egy novellában a Tanár úr” – nevetett a lány orgazmus gyanánt, és a következő szemvillanásban el is tűnt. A Férfi csak arra tudott visszaemlékezni, hogy a lány magas volt, rövid hajú, kerek arcú, és hatalmas kerek fülbevalókat viselt. És egyáltalán nem rémlett neki, hogy valaha is tanította volna.
Bement egy osztályterembe, és az ott lévő diákok között kérdezősködni próbált, hogy ki lehet ez a lány. Hevenyészett személyleírást adott róla, mire mindenki rámutatott egy-egy lányra, de egyikre sem hasonlított. Közben megcsörrent egy telefon, és a lány hangja volt. Megkérte a férfit, hogy, ahogy megbeszélték, vegye át kutyáját azoktól, akikre rábízta néhány nappal korábban, és meg is mondta, hogyan jut el a gimnáziumtól az ismerőseihez. Csak az volt a baj, hogy az ismerősök nevét nem árulta el, ráadásul a gimnázium környékén ilyen nevű utcák nem léteztek.
A Férfi ekkor vette észre, hogy a lánnyal való találkozás óta egy borítékot szorongat, amelyen rajta van egy név, felette több áthúzott névvel…

1.
Utcai zenészek várnak rám Anyámék háza előtt a járdán: egy indián lantos, egy fekete bőgős és egy indiai szitáros. Nálam egy tekerőlant van. Mire megérkezem, a többiek már megadták a kezdő hangot,  és Bob Marley Redemption Songját (No Kwazulu) kezdjük el játszani. Járókelők nincsenek, sőt, autók sem parkolnak a környéken.
2.
Egy értelmiséginek látszó társaság gyülekezik egy téli napon egy kocsmában. Egyikük egy vékony nyári ruhába öltözött, mezítlábas, félig eszméletlen lányt hoz be az ölében. „Majdnem megfagyott szegényke” – mondja félig nevetve, ledobja az egyik székre és onnantól kezdve nem is törődik vele. A lány kinyitja a szemét, és a hozzá legközelebb álló férfi ölébe teszi jéghideg lábait, ő pedig óvatosan, finoman masszírozni kezdi. Tekintetük találkozik.
3.
Üzleti tárgyalásra küldenek ismeretlenek. Hogy mi a tárgyalás tárgya, nem tudom. Retró hangulatú tárgyalóterem, ahol nagydarab, expanzív emberek harsány kiáltásokkal ölelgetnek, de nem tudom igazából, minek örülnek és mit akarnak. Ezután egy bankettre vezet az út, ahol újabb hatalmas ováció fogad, olyannyira, hogy már menekülnöm kell onnan. Egy tengerparti sétányon futok végig, fut utánam néhány részeg hajléktalan, az egyik még belém is rúg, de tovább tudok futni. Visszarohanok a tárgyalóterembe, ahol ismét megjelennek ugyanazok a joviális alakok, de egyúttal, eddig láthatatlan ajtók mögül újabb figurák kerülnek elő, mindegyik egy-egy hatalmas injekciós tűvel, amit egymás után belém döfnek.
4.
Két idősödő újságíró, egykori kollégák, ma is jó barátok, egy nagy szabadtéri fesztiválon találkoznak, ahol az emberek nem egy tömegekben vannak, hanem egy egyre szélesedő (ahogy tetszik) spirálvonal mentén haladnak egy távoli zene ritmusára. A színpad nem látszik. A spirál vége egy nagy folyó feletti hídra vezet. A két kolléga arcokat keres és talál köztük, mindegyikről megmondja, ki volt hűséges, ki volt áruló, ki milyen kiváló cselekedetet, rémtettet vagy aljasságot követett el.

Rómában járok egy autóbusz-kiránduláson. Elvisznek a Centro Storicóba, és rémülten látom, hogy teljesen átépítették a csodálatos Campo de’ Fiorit, az évszázadok óta szint érintetlen piacteret, egységesen vörös, modern épülettel vették körül, a régi mozitól egészen a kedvenc kis pizzeriáig. Giordano Bruno szobra helyén pedig mélygarázs épült. Az ostoba modernizáció a szomszédos utcákat sem kímélte, Signora Anna egy ugyanilyen házból integet ki patinás bar-caffetteriája helyett.
Sírva fakadok, a többiek persze nem értenek. Ekkor felszáll a buszra egy idősebb, lóarcú, lófogú úr, akiben én rögtön Adriano C.-ra ismerek. Ő vigasztal meg, hogy ez csak egy rossz álom volt, amíg ő és barátai a világon vannak, ilyesmi nem történhet meg, a Campo és a Város örök!
És az busz újra arra fordul és valóban, helyre állt a régi, szeretett rend. Persze, hogy is gondolhattam volna mást, hiszen Adriano írta a rock első környezetvédő dalát, a Ragazzo della Via Gluckot….
A kalandnak azonban nincsen vége Megállítják a buszt és közlik, hogy súlyos balesetet szenvedtünk, mindenkinek belső sérülései vannak, ezért egy klinikára szállítanak minket.
Egy folyosón várakozunk, ahol a földön belek, szívek és egyéb belső részek hevernek. Mindenkit az ájulás kerülget és senki nem tudja, hogy kinek milyen sérülést fognak megállapítani, de jó nem sülhet ki belőle. És ekkor újra megjelenik Adriano, orvosi köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, és közli, hogy ne féljünk, amíg őt látjuk, senkinek nem eshet bántódása, az itteni orvosok csak arra voltak kíváncsiak, hogy miként kezeljük sokkélményeinket…

Megoldom a BAZ-megyei roma problémát. A leginkább hátrányos helyzetű körzetekben nagy méntelepeket hozok létre, és özönlenek oda a lóimádó cigányok. Az egyik megnyitására személyesen utazom el. Egy anya és lánya várnak, busszal utazunk hegyes vidéken, egy kis kifőzdénél megállunk ebédelni. Akkor jövök rá, hogy meztelen vagyok, de láthatóan senkit sem zavar, sőt, a lány mondja, hogy anyjának kifejezetten tetszik ez a lazaság, mert ő nagyon modern gondolkodású.

Egy nagy, félhomályos szobában vagyunk, két francia ággyal, az egyik a miénk, Életemmel, a másikban pedig Kékasszony fekszik általam nem ismert párjával. Pedig e két Nőt lehetetlen számomra elviselni egy légtérben, mert bár a valóságban nem zavarják egymás köreit, kisugárzásuk sok egy embernek egyszerre. Vagy legalábbis nekem.

Egy modern kollégiumi épületben, miközben a When I’m 64-t énekeljük, a Beatles egy élő és egy holt tagjával nagy mennyiségben WC-papírtekercseket lopunk. Aztán álmélkodva szemléljük, amint a velünk szemben lévő tér szép lassan felemelkedik szemmagasságunkban és a föld kétfelé nyílik.

Lefordítottam egy olasz nyelvű cikket franciára, közben egy kicsit húztam belőle. Amikor elkészültem, mindkettőnél a szószám 666-ra jött ki.

Az első három történet álom volt, az utolsó megtörtént velem.

A Nő egy amerikai szárnyas autóval lehajtott egy meredek, köves úton a tengerpartra, de megfeneklett és letartóztatták.

A Férfi felszállt egy villamosra, amely körbe-körbe ment egy városban és sehol nem akart megállni, akkor sem, ha valaki le akart szállni. Így nem volt más választása, mint gyerekkori otthona közelében egyszerűen leugrott róla. De gyalog is tovább rótta a köröket, mielőtt kikötött egy régi zeneiskolánál, ahová az ő iskolájának kórusával fellépni jártak egykor.

Itt tudta meg, hogy a Nő amnesztiát kapott, és újra kipróbálhatja a szárnyas amerikai autót, de csak akkor, ha valaki melléül kísérőnek.

A Férfi találomra indult el, többször átszállt mozgó villamosokra, mire megérkezett egy hatalmas építményhez, amelynek közepén úszómedencék vettek körül egy gyepszőnyeges stadiont. Innen indultak el az oldtimerek és már csak a nagy szárnyas maradt.

A Férfi itt látta meg a Nőt, akivel mindig is egy test-egy lélek voltak, akkor is, amikor még nem tudtak róla.

Nem tudták, hogyan jutottak ki a stadionból, de egyszerre csak megint ott voltak a meredek, köves útnál. A Nő gázt adott és a korábbinál is merészebben hajtott lefelé a tengerhez. A Férfi félt egy kicsit, de nem mutatta, mert igazából nagyon bízott a Nőben.

Nem is történt semmi baj, szépen, simán landolt az autó a tengerparton. Így gurultak végig boldog szerelmesen a hullámok mentén, mintha talán nem is lettek volna alattuk. Aztán megláttak egy utat, amely felfelé vezetett a havas hegyekbe, erre indultak el ugyanilyen nagy sebességgel, mint ahogyan lementek a tengerhez.

Csodálatos, a napfénytől szinte kéklő havas tájakon haladtak tovább. Most már nem siettek, gyönyörködtek a hegyekben, a ragyogásban, egészen addig, amíg egy óriási vulkanikus kráterhez nem értek. Ahogy ereszkednek kezdtek a mélységbe, rájöttek, hogy ez tulajdonképpen egy ősi amfiteátrum, amilyent ember nem képes építeni.

Fent hagyták a kocsit az egyik gyűrűn, és lehatoltak a kráter legmélyebb pontjára, éppen oda, ahol a nap sugarai fókuszáltak.

Még nem tudták, hogyan jutnak a felszínre, de nem is volt számukra fontos, együttlétüket már senki és semmi nem zavarhatta meg többé.

Csak a hó hűvös zizegése vegyült meztelen, szerelmes hangjaikba.

Sokáig azt hittem, hogy számomra a legelviselhetetlenebb idős kori fogyatékosság a hallásom elveszítése lenne. Azóta azonban már megszerettem a csendet, néha a Zenénél is jobban, és agyamban bármikor megszólalhatnak belső Zenéim. Vajon eljutok-e oda, hogy a külső látásra sem lesz égető szükségem? Eljön-e életemben az a pillanat, amikor nem lesz már mit leírnom, vagy elolvasnom? A legfontosabb érzék, az érintés, úgyis megmarad az utolsó percig.

Nem a külső szépség a lényeg, hanem az, ami belülről árad. Így tudnak a legszebb emberek öregen, ráncosan is szépek maradni, és így vállalhatják az egész világ előtt derűs elmúlásukat. Törőcsik Mari és Jeanne Moreau egy villanásnyi mosolya képes feledtetni az évtizedeket.

Néhány órával az újév előtt tudtuk meg, hogy meghalt Garas Dezső. Emlékszem, egyszer évtizedekkel ezelőtt a Krisztinavárosban találkoztam vele egy buszmegállóban, és önkéntelenül kiszaladt a számon: "Jó reggelt, Mosodás". "Jó utat, Mosodás" - búcsúztunk tőle.

Talán még soha nem éreztem ennyire az évváltás cezúrájának értelmetlenségét, mint 2012 első perceiben. A szép, igaz és jó dolgok egy pillanatra sem szakadnak meg, ami pedig rossz, úgyis akkor hagyjuk magunk mögött, amikor eljön annak az ideje.

Egykor azt hittem, hogy a jogtalanul a világ leggonoszabb emberének tartott AC 666-os száma vezet utamon. Akkortájt volt valaki a közelemben, akinek később a címében szerepelt ez a szám. Manapság pedig olyan emberrel vállaltam közösséget egy szép, de kockázatos úton, akinek hivatalos azonosítójában ott van a 666, ám sem ördögi, sem angyali nincsen benne.

Egy nagy, elegáns rendezvényre kell mennem, de állandóan eltévedek a nagy forgalomban. Útközben valaki kezembe nyom egy üveget, amelyen mindenféle szenzoros képek vannak, azokat kellene jó sorrendben megnyomni, hogy belépjek egy informatikai rendszerbe, ahová írásaimat kell elhelyezni. Minden lámpánál próbálok egy-egy újabb variációt, de sehogy sem sikerül.

Magam sem tudom, miképpen, de feljutok egy erkélyre, amelynek nincsen lejárata. Két hajdan gyönyörű magyar színésznő ad ott elő egy duettet, miközben lányaikról áradoznak.

Végül eljutok egy VIP-szerű fogadásra, ahol hatalmas merőkanállal mérik a tatárbifszteket, és amikor meglátnak, megduplázzák az adagomat, hiába tiltakozom, sőt, még egy hatalmas korsó sört is adnak, pedig évek óta nem iszom sört, de nem vesznek róla tudomást.

Ki is kell mennem a levegőre, egy kikötőben vagyok a Duna-parton, ahol egy olyan hajó horgonyoz, amelyen korábban szintén tartottak fogadásokat. Belém villan: lehet, hogy nekem most ott lenne a helyem? Míg ezen gondolkodom, a hajó elindul – integetnek róla, és a másik fogadás helyszínét is bezárják előttem.

A Városban vagyok, Gimnáziumom mellett követem a „régi szerelmek lábnyomát”, amikor valaki szól, hogy Kékasszony nagy mulatságra készül régi házukban. Azonnal odasietek, valóban ott van, szokásos hatalmas fátyolos kacagásával fogad, milyen jó, hogy jövök, nagy vendégség jön hozzájuk, de még sok minden hiányzik a konyhából, megtenném-e neki, hogy bevásárolok. Természetesen azonnal elindulok, szatyrokkal a kezemben, de hogy mit fogok vásárolni, nem tudom, és nem is fog kiderülni.

A Tv-ben a Led Zeppelin nyomja a 2007-es O2-koncertet. Eddig csak rossz kalózfelvételeket láttam róla, most nagyszerű kép – és hangminőségben megy. Egyszer csak eszembe jut, hogy fel kellene venni, de két szám már lement. Nem baj, benyomok egy üres DVD-t – erre szinte azonnal lekeverik a műsort.

Egy különös lépcsőházban vagyok, amelynek alagsorában egy üvegtetejű lakás van. Benne hever egy padkán Kékasszony, még fiatal lányként és rég halott szüleivel beszélget. Csak deréktól lefelé látom, de így is ráismerek utánozhatatlan hangjáról. El akar költözni tőlük, de nem akarják engedni. Próbálok hozzájuk szólni, hogy egyszer majd megakadályozták, és milyen boldogtalan lett, de az üvegfal közénk áll. Egyszer csak azonban ott áll előttem, kezében egy hatalmas, régimódi bőrönddel, amely szinte nagyobb, mint ő…

1.

Meghív magához egykori magyartanárom, holokauszt-túlélő. Húsz évvel ezelőtt a menekülést választotta egy máig nem tisztázott ügy miatt a gimnáziumból, mert rasszista indíttatású leszámolást sejtett az új igazgató részéről, és elment feleségével együtt tanítani az ország másik részébe, ahol ugyanolyan megbecsülésben lett része, mint egykor a mi Alma Materünkben.

Ennek ellenére egy budapesti címre invitál, abba a házba, ahol egykor én is laktam gyerekkoromban, és abba a lakásba, ahol kedves barátaink, szintén holokauszt-túlélők laktak. Ők már régen nem élnek és az új lakók nem is tudtak elődeikről. A mindig elegáns, ápolt Tanár úr egy lehetetlen kockás ingben és rövid nadrágban fogad és a lakásban nincsenek bútorok. Mégis, a földön ülve el tudunk beszélgetni a magyar irodalom szépségeiről.

2.

Egy nagy vidéki kastélyban vagyok, ahol minden pillanatban várják az ország megszállását. Magam sem tudom, hogyan kerültem oda, de amikor azt látom, hogy több tucat zsidó gyereket próbálnak elbújtatni egy hatalmas kör alakú kő alatt lévő terembe, én is rögtön segítek a gyerekek lecsillapításában, bíztatásában. Közben keresem azokat az embereket, akik már a megszállóknak készítik elő a terepet, de még maradt bennük valami jó érzés. Az egyik erkélyen meglátok egy férfit, aki kísértetiesen hasonlít az 1974-es német vb-győztes csapatbeli kedvencemre, W.O.-ra, és az iránta való tiszteletre játszva próbálom rávenni, hogy nyilvánítsa a kastélyt védett házzá. Ő hajlik erre, de elkésünk, egy pillanat múlva mindketten a kő alatti teremben vagyunk, ahonnan egy út vezet a szabadba, egy kihalt repülőtérre. Egy óriásgép készül a leszállásra, de nem tudjuk, hogy ellenséges vagy baráti szándékú…

Egy régi belvárosi kávéházban van találkozóm a világhírű rock-sztár-színész-festővel, D.B.-val, akihez 14 évvel ezelőtt valóban volt szerencsém. Interjút ígér nekem, de egy nagy rajzmappával érkezik, és láthatóan az sokkal jobban érdekli, mint a beszélgetés.

Amikor mégis nekilendülünk, rám szól, hogy ne hadarjak annyira, az angol nem ennyire gyors nyelv. Aztán minden második kérdés után eltűnik a kávézó különböző termeiben, és mindig egy újabb vázlattal tér vissza. A végén már magyarul folytatjuk a beszélgetést, miközben azt látom, hogy Párom festményeit próbálja másolni. Cserébe viszont megígéri, hogy egy kiállítást rendezne neki V. városában, ahol Chaplin is élt élete utolsó 25 évében. Róla kezdünk el beszélgetni, amikor záróra lesz, mi azonban ott maradunk a lehúzott redőnyök mögött, felidézve a nagy Bohóc alakját és filmjeit. Alaposan feltöltődünk mind a ketten.

Valahol a Nagy Tó környékén beszélünk meg találkozót Életemmel, de neki előbb el kell utaznia, én csak később tudom őt követni. Vonattal mennék, de a vonat váratlanul megáll a nyílt pályán, egy olyan töltésen, amely mellett gyerekkoromban sokat játszottam, fociztam. A szerelvény olyan hirtelen fékez, hogy egy sor csomag kirepül a vonat ablakain.

Mindenki leszáll, engem megszólít egy részeg társaság, és bár mennék mielőbb, valamilyen más közlekedési eszközzel, nem engednek, mindenáron azt akarják, hogy verseket szavaljak, holott, bár imádom a költészetet, a versmondásban sosem voltam erős. Közben fél szemmel a kizuhant csomagokra figyelek, amelyeket senki nem keres. Megállapodik a szemem egy kicsiny, láthatóan női bőröndön, és amikor végre el tudok szabadulni az ittas versbarátoktól, mert összevesznek egymás kedvenc költőin, saját csomagom mellett azt is a hónom alá csapom. Szinte semmi súlya nincsen. Alig várom, hogy távol kerüljek a töltéstől és kinyitom. Színes buddhista imazászlók vannak benne, ember formájú gyertyákra tekerve, valamint olyan, kitépett füzetlapokra írt versek, amelyekben saját, kamaszkori betűimre ismerek…

Osztálykirándulást szervezek tanítványaimnak, amelyre eljön Életem és egykori a Város-beli zenekaraim egyike is. Azután szánom rá magam erre, hogy egy agresszíven konzervatív szülői munkaközösség hitetetlenséggel vádol meg, mivel azt hirdetem óráimon, hogy nem hiszek az angyalokban, az ördögökben, mennyben és pokolban, ellenben hiszek a Fénylényekben, akik közöttünk élnek, de nappali világosságban látni nem lehet őket, csak megérezni, és mindannyiunkból lehet mostani életünk után Fénylény, ha elég magasra jutunk a Megismerésben.

Egy vezető nélküli, hangtalan autóbusszal utazunk, és egy olyan barlanghoz érünk, ahonnan egy nagyváros látszik. Megvárjuk, amíg leszáll az éjszaka, hogy megpillanthassuk a Fénylényeket. Egyszer csak a nagyváros fényei kialszanak, és különös színes vibrálások jelennek meg felette és egyre közelebb jönnek. Ebből a fényes ködből kiválik egy aranytollú, cinkénél alig nagyobb kismadár, és hol egyikünkre, hol másikunkra száll. Ebből tudjuk meg, hogy ki a Fénylény, vagy ki lesz az, aki egykor majd azzá válhat.

Az élménytől eltelten és elfáradtan pihenőhelyet keresünk. Egy csupa élő fából álló házba tévedünk, ahol indiánszerű rituális táncokat járnak, éppen a Fény tiszteletére. Amikor megérkezünk, rögtön körülvesznek bennünket, és különös tisztelettel köszöntik dobosunkat, akinél pedig semmilyen hangszer nincsen. Hamarosan azonban megtalálja azokat a faágakat és gyökereket, amelyeken dobolni tud, és akkor a tánc már az ő irányításával folyik tovább.

Valaki figyelmeztet minket, hogy későre jár, különben is megígértük Anyámnak, hogy hamar hazaérünk, mert másnap messzire utazunk. Ennek ellenére valamennyien maradni akarunk, pedig látjuk, hogy néhányan nekilátnak bontani a ház falait, amelyeket eddig nem is vettünk észre.

Amikor már csak a mennyezetet tartó élő fák állnak, meglátjuk a szülői munkaközösség néhány tagját, akik szorosan ölelik az egyik ősöreg tölgyet, és elismerik, hogy a mi hitünk sokkal erősebb és igazabb az övékénél.

E látomást hozta nekünk az álom egy szép, világos decemberi reggelen, amikor teljes testünkkel összebújva vártuk Életemmel a kései napfelkeltét.

2011. 12. 16.